Hétfő után megint túl gyorsan lett péntek, december eleje után pedig egyből január közepe. Anyukám figyelmeztetett, hogy az idő egyre gyorsabban fog telni, de mégsem érzem magam készen arra, hogy már csak 31 évem legyen a nyugdíjig.
Svájcban voltam múlt héten a szokásos januári munkaúton. A légiutaskísérőt Rainbow-nak hívták, Rob pedig 5 öltéssel a szájában érkezett New Yorkból, miután valaki ráesett az arcára Disneylandben. A zürichi tó mellett koriztunk a metsző hidegben, királyi pompában játszottunk Headsup-ot, amerikai és francia barátaim pedig ismételten megkérdőjelezték, hogy biztosan nem vagyok-e brit. Mert, hogy nagyon úgy ejtem a szavakat. Tejet teszek a teámba. Elnézést kérek, ha tüsszentek és szemrebennés nélkül tudok 20 percet beszélni az időjárásról.
A britek azt hiszik, mérges vagyok, ha hangosan beszélek. Kinevetnek, ha rosszul ejtem a W-t és még hangosabban nevetnek, amikor azt mondom, “I have problems with my W [wee]”. Imádom őket, mert bolondok és főleg, mert azt hiszik, nekik mindent lehet. Főleg Harry-nek és Meghan-nek. Éppen múlt héten döntöttek úgy, normális életet akarnak, amiben nem cibálja szét őket a kegyetlen brit média. De biztos, ami biztos, megtartják a házat, amit 3 millió fontért újított fel nekik az ország.
Boris Johnson. Ó, Boris Johnson. Néha elcsodálkozom azon, hogy Orbán Viktor hogy van még életben, aztán jön az angol miniszternelnök és arra kéri az embereket, gyűjtsenek össze 500.000 fontot arra, hogy január 31-én megkongassák a Big Ben-t annak tiszteletére, hogy az Egyesült Királyság elhagyja az Európai Uniót. A Twitteren #BigBenmustBong hashtaggel trollkodta szét a közönség ezt az újabb remek ötletet. A miniszterelnök azt is hozzátette, az egész világ hülyének fogja nézni ezt a nemzetet, ha a Big Ben nem kong egy ilyen nagy napon. Látjátok gyerekek, az öntudat nagyon fontos dolog.
Néha nem tudom, sírjak vagy nevessek, amikor a briteknek fogalmuk sincs, hogyan éljék túl a saját életüket. Ilyenkor megnézem, van-e itthon tej és bekapcsolom a vízforralót.
